mindennapok

Igaz ami igaz mostanában nem írok gyakran, pedig sok minden eszembe jut. Talán a sok utazás miatt, ott mindig van időm hülyeségeken elmélkedni:)
Egész jól vagyok, sőt...mondhatjuk minden oké. Persze édesanyámmal mennek a játszmák, de majd elmúlik.
Találkoztam pár hete Dokival, egész jól elbeszélgettünk, bár nem értettem miért is keresett meg.
Vagyis sejtem, de mindegy...
Vilcsivel tök sok helyre elmegyünk, voltunk múlt hétvégén a Balcsin is, így volt szerencsém pancsikolni egyet. Nagyon jó volt a víz.
Voltunk, színházban, kétszer is. József és színes szélesvásznú álomkabáton, és a Vámpírok Bálján.
Ma megyünk a Páratlan páros 2-re. Még nem láttuk az egyet, de nővérének volt két fölös jegye, és megkért hogy kísérjük el. A két színdarab fergeteges volt!!!
Gondolom a mai is jó lesz:)
Tegnap voltunk Vilivel apunak DVD lejátszót venni névnapjára, ez ilyen közös ajándék lesz nővéremékkel, Remélem örül majd neki!
Aztán Múzeumok éjszakájára is el akartunk menni szombaton, de az idő ramaty volt, így Hugi feljött és ittunk egy picit, sajnos az este eléggé halálra ítélődött.
Remélem hamarosan bepótoljuk a hiányosságot! Kell egyet buliznunk végre:)

Olvasom Stephen King Duma Key című könyvét. Nagyon-nagyon lehengerlő....
Íme egy részlet:
"Hogyan rajzoljunk meg egy képet? (1)

Kezdjük az üres felszínnel. Nem kell vászonnak vagy papírnak lennie, viszont úgy érzem, a fehérsége fontos.
Azért nevezzük fehérnek, mert szükségünk van egy szóra, de az igazi neve a semmi.
A fekete a fény hiánya, a fehér viszont az emlékezet hiánya, annak a színe, ha nem tudunk emlékezni.
Hogyan emlékezzünk az emlékezésre?
Ezt a kérdést gyakran felteszem magamnak a Duma Keyn töltött idő óta, sokszor a kora hajnali órákban, amikor kinézek a fény hiányába,
és a hiányzó barátaimra emlékezem.
Néha ezekben a korai órákban a látóhatáron gondolkozom. Meg kell teremtened a látóhatárt. Meg kell jelölni a fehérséget.
Azt hinnénk, hogy az egyszerű, holott hőstett minden mozdulat, amely a világot teremti újjá. legalábbis hitem szerint.
Képzeljenek el egy kislányt, aki még majdnem baba.
Majd' kilencven éve történt, hogy kiesett a kocsiból, beütötte a fejét egy kőbe, és mident elfelejtett.
Nem csak a nevét; mindent! Azután egy napon annyi emléke visszatért, hogy kezébe vagyen egy ceruzát, és meghúzza az első, bátortalan vonalát a fehérségen át.
Természetesen ez a látóhatár volt. Ugyan akkor egy rés is, amellyen beömlött a sötétség.
Mégis, képzeljék el, ahogy a kis kéz fölemeli a ceruzát...habozik...és megjelöli a fehérséget.
Képzeljék el azt a bátorságot, amely ehhez az első, a világot képek alakjában újrateremtő erőfeszítéshez kellett!
Mindig szeretni fogom ezt a kislányt, bármilyen sokba került is ez nekem.
Muszáj. Nincs választásom.
Mint tudják, a képekben varázslat rejlik."


Erről ennyit egyenlőre!

Jaj, kezdem a kreszt szerdán...várom nagyon:)