Most épp egyedül unatkozom itthon, de a kis mosoly az arcomon bárkinek, aki ismer, sokat mondana. Az elmúlt másfél napot, együtt töltöttük, palacsintát ettünk, filmet néztünk, játszottunk, szerettük egymást… tetőtől talpig, reggeltől estig és ez úgy hangzik, mint az a gyerek vers, hogy két szerelmes pár mindig együtt jár egy tányérból…stb stb…
Eszembe jutott, amíg otthon voltam pár napig, hogy milyen volt egyedül, befordulva, és hogy nem is sírtam ( „úgy látszik már annyit sírtam Big miatt, hogy nem maradt könnyem”), még a kedvenc depressziós albumomat sem hallgattam meg. Elgondolkoztam, hogy a külső hatások (zene, illatok, képek, filmek) mennyire elszomoríthatnak, de csak pont annyira amennyire felvidíthatnak.
Az én síros albumom: HIM- Deep shadows and brilliant highlights
Manapság, muszáj megtanulnunk, uralkodni az érzéseinken. Ezért nem sírunk, amikor igen is kéne. Elfojtjuk a fájdalmat, de nem gondolunk, arra, hogy az bent marad. Sebeket kapunk, majd hegek lesznek, és soha nem múlnak el.
Amikor megtaláltam azt a fülbevalót, a Doki ágyában, nem is hittem mennyire tönkre fog tenni. Nem gondoltam, hogy majd féltékeny típussá varázsol, hogy leszívja az önbizalmam.
Nem gondoltam, ha majd nem hív egy napig a ZsT akkor a konyhában fogok sírni, hogy „vajon miért nem, hív!” rendbe kell tennem magam mert, ez így biztosan nem lesz gyóúúú.
Nagyon, nagyon…
„ örökké a tiéd – örökké az enyém – örökké a miénk ”
