Ezt a bejegyzés még a hétvégén született. Lapra írtam le otthon. Úgy éreztem ennek is eljött az ideje.

2008.08.20. volt, sütött a Nap. Kirándulást beszéltünk meg aznapra, ezért Pécsre utaztam. Érzetem, hogy baj lesz. Rossz előérzetem volt. Beszálltam az Ibizába. Nem volt jó kedvem. Ő egy turista térképet nézegetett, kérdezte, hogy merre menjünk. Nem tudtam válaszolni, nem is érdekelt. Elindultunk. Nem szóltunk egymáshoz nagyon. Valami falut indultunk megnézni, amit egy ismerőse ajánlott neki, már hogy nézze meg. Meg is találtuk, de nem volt érdekes, így kihajtottunk. A bekötőút mellé leparkolt. Tudtam, hogy most fogja megmondani. Így is lett. Állítása szerint nem tud miattam ismerkedni. Meg nekem egy normális pasi kell nem olyan, mint ő (még jó, hogy jobban tudja). Hagyjuk abba. Ne találkozzunk egy darabig. Lépjünk tovább. Sírtam. Nem hallhatóan, de láthatóan. Visszaszálltunk az autóba és haza indultunk. A panel előtti parkolóban álltunk meg. Miért csinálod ezt velem? - kérdeztem. Nem akarlak bántani! –válaszolta Most bántasz - ordítottam volna, de csak erőtlen halk motyogás lett belőle. Kiszálltunk, és a parkoló padkáján ücsörögve beszélgettünk, vigasztalt…

Micsoda idilli kép… Többször megölelt, azt hiszem, pont egyel többször, mint kellett volna. Nem mondom hogy rá vett, mert én is akartam, de végül Szigetváron találtam magam. Az utolsó, mondogattam magamnak, folytak a könnyeim. A vállára hajtottam a fejem, de ő nem vette észre, vagy nem akarta észre venni. Felkelt és kiment a fürdőbe. Felültem az ágyon és végig simogattam a lepedőt. Így találtam rá a fülbevalóra. Tudjátok olyan kis lógos, a végén virág, a közepén csillogó kővel. A vége után kezdtem kutatni, meg is lett. Pont a helyére illesztettem amikor belépett. Némán a fülbevalóra bámult ami még a kezemben volt. Nem kellett a közömbös hangom után kutatni magamban, már a nyelvemen volt. (azt hiszem itt tört bennem el valami, ezután már csak a régi Mc Biget kerestem) „mond meg a lánynak hogy a végét is megtaláltam” és ezzel a lendülettel az éjjeliszekrényre tettem. Felöltöztem és a bejárati ajtó előtt vártam, hogy ugyan ezt tegye ő is. Hányingerem volt, és a fejem is fáj a sok sírástól. Most először éreztem magam mocskosnak tőle. A kulcs halkan kattant a zár végezte a dolgát. Haza vitt, az úton senki nem szólt semmit. Én némán folyattam a könnyeimet. Nem is tudom mi fájt jobban. Hogy megcsalt, vagy hogy vége, vagy hogy ennyire félre ismertem, vagy hogy ennyire naiv voltam (megint). Megérkeztünk, és az „azt hittem ennél többre tartasz” mondattal kiszálltam a kocsiból. Felmentem. Nővérem látta, hogy baj van. Elmondtam neki a fenti sztorit, és kínos röhögésben törtem ki, talán mert megcsalt, talán mert véget ért, talán mert ennyire félre ismertem, de legfőképp mert ennyire naiv voltam (MEGINT)! A maradék könnyem a magam szánalmasságán nevetve folyt ki belőlem. Szegény nővéremen csak a Doki ellen irányuló dühöt láttam, és látom még most is ha szóba kerül. Felsegített. Elmentem zuhanyozni. Nem vágytam másra jobban mint hogy lemossam magamról az illatot, amit annyira szerettem. Gondolkozni próbáltam de nem ment… Ennyire azt hiszem senki nem tört meg… Még András sem anno, pedig az is brutális volt. Kijöttem és bevettem, két fejfájás csillapítót, kicsit ledőltem. Nem álmodtam. Felébredtünk és elmentünk megnézni a tűzijátékot a pécsi bandával, jó fej volt mindenki, éreztem, hogy szeretnek. Tudtam, hogy nővérem szólt nekik, hogy találkozzunk.

Másnap kaptam egy smst: „Miért éreznéd magad kevesebbnek egy fülbevaló miatt?” (na vajon miért?)

Ezután, a nap után még kerestem a régi Doktor urat, de sehol se találtam, legfőképp magamban nem. Még magamnak sem vallottam be, de már nem úgy néztem rá. Már nem férfiként. Már csak egy ember volt.

Megalázott, és el sem tudja képzelni milyen károkat tett bennem. Nem telt el ugyan sok idő, de nem találok magamra, nem találom az önbizalmam és a magabiztosságom és nem tudom mikor jön ez rendbe, vagy rendbe jön-e egyáltalán!?

Mindezt azért írtam le, hogy tudjátok és én is tudjam, miért lett vége a varázsos varázsnak, hogy hallt meg bennem a Doki, mint férfi. Meg tudtam neki bocsáltani, de ő már csak egy ember nekem. Hiába mond, és ír nekem olyan dolgokat, amiért pár hónapja meghalltam volna…

Ui.: Jah és érdekes, hogy az autóját miattam cseréli le, de a takaróm nem adja vissza…